Új blogogot nyitottam a vámpírok és a vérfarkasokról szól rmeélem tetszeni fog nézz be :D


http://farkasvsvamipr.blogspot.com/

Tündérek

A tündér szó, angolul „fairy”, eredete a latin „fata” (sors, istennő), illetve az ófrancia „fay” (varázslat, bűbáj) szavakra vezethető vissza. Tehát mindenképpen olyan felsőbbrendű, halhatatlan lényre utal, aki emberfeletti varázserővel rendelkezik. A meséken kívül sok néphit- és mondavilágában léteznek, de legerősebben Írországban és a Balkánon maradtak fenn.  

A tündérekről általában olyan mesebeli lények jutnak eszünkbe, akik fehér ruhában, pálcával a kezükben csodálatos varázslatokra képesek, pillangószárnyakon repkednek, akik teljesítik a vándor három kívánságát és igazságot tesznek a mesevilágban.

A tündérek kedvelik a zöld színt, az énekeket és muzsikát. A 17. század végén egy skót pap, az aberboyle-i Kirk tiszteletes írt egy traktátust a következő címmel: "A titkos állam; avagy esszé azoknak a földalatti és (jobbára) láthatatlan lényeknek a természetéről és tetteiről, akiket eddig faun, tündér és más efféle néven ismertek a skót síkságon; leírásunk a kettőslátók beszámolóján alapszik." 

1815-ben Sir Walter Scott nyomtatta ki a kéziratot. Kirk úrról az a hír járja, hogy elraboltáka tündérek, amiért felfedte titkaikat.

Azt szokták mondani, hogy a másodrangú isteni lények közt a tündérek a legnépesebbek, a legszebbek és a legemlékezetesebbek.

Nem kötődnek sem egyetlen vidékhez, se egyetlen korhoz. A régi görögönél, az eszkimóknál, s az indiánoknál egyaránt találunk olyan történetet, amelyben elnyerik a hősök e fantasztikus lények szerelmét. Veszedelmesek persze az efféle kalandok; ha egyszer a tündér vágyai teljesülnek, akár halálba is küldheti a szeretőit.

Skóciában azt tartják róluk, hogy a föld alatt élnek, s ott tartják fogva a gyerekeket és a férfiakat. A néphit szerint egykor a tündéreké volt a földből előkerülő, sok kőkori nyílhegy, így csalhatatlan gyógyerőt tulajdonítanak nekik.

Az írek szerint régen, amikor az ember még közelebb állt a természethez, a tündérek együtt éltek az emberekkel. Ekkor a tündérek óriások voltak, majd ahogy az emberek egyre inkább kizsákmányolták a természetet, törpévé váltak, és a föld alá menekültek. A föld alatt tündérösvények mentén közlekednek, amelyek tündérbokrok közelében húzódnak, mint a kökény, galagonya vagy a mogyoró. Írországban még ma is látni „tündérdombokat” (sidhe), melyeket egy-egy tündérkirály - és királynő ural. Az év egy bizonyos napján előbújnak, de általában nem láthatják őket az emberek, csak azok, akik szépen tudnak zenélni. A monda szerint a tündérek hozták magukkal a hárfát még amikor istenek voltak, de mivel táncolni jobban szerettek, mint zenélni, így a zene tudományát később az emberekre hagyták.

A Balkánon élő tündérek betegségeket, és egyéb kellemetlenségeket okozó negatív alakok voltak. Az emberek féltek tőlük, ezért nem is merték a nevükön nevezni őket, nehogy haragra gerjedjenek. A balkáni tündérek általában a tavaszi és koranyári pogány ünnepeken jelentek meg az emberek között, de olykor vihar vagy forgószél formájában is előfordultak.

A régi magyar néphit Erdélyt és a Csallóközt tartja a tündérek lakhelyének. A régi magyarok Tündérországnak is hívták Erdélyt. Sok vár van itt, amelyről úgy vélekednek, hogy tündérek lakták vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak.

Sokféle elmélet létezik, amely szerint a tündérek valamilyen formában ma is léteznek, és minket, embereket segítve vagy gátolva, köztünk élnek. A világot Jin és Jang erők egyensúlyaként tekintő elmélet szerint a Jang világa a pozitív energia forrása. Erre a világra hangolódtak a természet szellemei, és a tündérek is. Bennük testesül meg a természet intelligenciája, és az ő feladatuk minden életfolyam irányítása.

Egyes elméletek szerint a tündérek sok tekintetben a szellemekhez hasonlítanak. Bizonyos képzetek szerint azonban a tündérek az emberek érzelmeiből táplálkoznak. Vannak, akik segítik az embereket, inspirálják őket, ötleteket adnak nekik, majd később ezekből merítenek erőt. De vannak, akik energiát vesznek el az emberektől, ami például álmatlan éjszakákban, hirtelen megszakadó párkapcsolatokban nyilvánul meg. Ezoterikus értelemben tehát a tündérek nem az emlékeinkben élő apró pillangószerű lények, hanem egy magasabb energiaszint erői, amelyek hatással vannak ránk, és környezetünk energiamezőjére.
Egyes nézetek szerint nem lehet olyan egyszerűen csoportosítani a tündéreket, hogy jók vagy rosszak, mert legalább annyiféle tündér létezik, ahány fajta ember. Legismertebbek a manók, koboldok, goblinok, gnómok, trollok, elfek, szilfek vagy pixie-k. Lehetnek szorgalmasak, félénkek, szemtelenek, de vannak köztük morcos, ellenséges fajták, akik nem szeretik az embereket, csak a kincsüket akarják. Ezek a kis, zöld lények a koboldok. Vannak segítőkész, védelmező tündérek is, például a manók, akik erdőkben, fák között élnek, vigyázva azokra. Ha egy fát nehéz kivágni, az azért van, mert egy manó védelmezi.

Emberevő sas

Akár az emberre is vadászhatott az Új-Zélandon egykor honos Haast-féle sas (Harpagornis moorei) - állítják a kutatók, akik az óriásmadár csontozatát a komputeres axiális tomográfia (CAT) módszerével vizsgálták meg; az eljárás révén kétdimenziós képeket lehet készíteni a test egy-egy vékony szegmensének részleteiről.

A Haast-féle sas egy kihalt, hatalmas madár, amely Új-Zéland déli szigetén élt a pleisztocén korban. Szárnyának fesztávolsága elérhette a három métert. Mivel Új-Zéland szárazföldi gerinceseinek nagy részét madarak adták, a Haast-féle sas az ökoszisztéma csúcsragadozója lehetett: a röpképtelen moa-fajokra vadászott a levegőből. A Haast-féle sas a maorik betelepedése idején, a 11. század körül még létezett, de az európaiak megjelenésekor a 18. században már nem, a 15-16. századok során pusztulhatott ki. Kihalásának valószínű oka, hogy zsákmányállataik, a moák, a maorik vadászatai miatt megritkultak.

Ken Ashwell (Új-Dél-Wales-i Egyetem) ausztrál és Paul Scofield (Canterbury Múzeum) új-zélandi kutató a Haast-féle sas több egyedének koponyáját, medencecsontjait, valamint csőrét vetette alá CAT-vizsgálatnak, rekonstruálva a madár agyának, szemének, fülének és gerincvelőjének méretét.

A kutatók vizsgálataikról a Journal of Vertebrate Paleontology című szaklapban számoltak be, eszerint a Haast-féle sas testtömege elérte a 18 kilogrammot, és az óriásmadár nem dögevő volt, ahogy eddig feltételezték, hanem ragadozó. A tomográfia során nyert adatokat a tudósok összevetették a modernkori ragadozómadarak paramétereivel, s arra a következtetésre jutottak, hogy a sas nem csupán a moafélékre vadászhatott, de az emberre is veszélyt jelenthetett.

A kutatók azt is meghatározták, hogy a Haast-féle sas evolúciója igen gyors lehetett, hirtelen fejlődött ki egy sokkal kisebb ősmadárból. A korai és középső pleisztocén során (1,8 millió - 700 ezer évvel ezelőtt) a Haast-féle sas testtömege megtízszereződött, agyának fejlődése viszont lényegesen lemaradt izomzata növekedési ütemétől. 

Ez a vizsgálat is jól példázza, hogy a modern orvosi képalkotó eljárások miként segítenek megoldani az ősi állatvilág titkait. Az őslények maradványai igen sérülékenyek, s a kutatók többségének nincs hozzáférése, ám a CAT-felvételek révén a tudósok górcső alá vehetik a valaha volt állatokat, ezek szerveit, s megismerhetik életmódjukat, agyműködésüket - mutattak rá a kutatók.

Elképzelhető, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának legendás madarával, a pouakaival. A hatalmas madár a legendák szerint lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, és képes volt egy kisgyereket megölni.

A Naga

A hindu és buddhista mitológiában a naga, egy részben ember, részben kígyó testű, erős, jó megjelenésű félisten. A Nága-lókának, vagy Pátála-lókának nevezett földalatti királyságban élnek, amelyben egymás hegyén-hátán találhatók a drágakövekkel díszített mesés paloták. Más feltevések szerint ezek a díszes paloták víz alatt vannak. 

A nágákat potenciálisan veszélyesnek és bizonyos értelemben az emberek fölött állónak tekintették. Állítólag Brahmá száműzte őket az Alvilágba, miután túlságosan elszaporodtak a földön. Majd az isten úgy rendelkezett, hogy csak az igazán gonosz, illetve a korai halálra ítéltetett embereket marhatják meg. A nágákat a vizekkel – folyókkal, tavakkal, tengerekkel és forrásokkal – is kapcsolatba hozzák, sőt, az esőfelhőket is uralják, és a kincsek őrzőiként tartják nyílván őket.  

A buddhizmusban a nágákat gyakran ábrázolják bejáratok őreiként, vagy például Tibetben alacsonyabb rangú istenekként. Mucsalinda kígyókirályt – aki a mély meditációba merült Buddhát hét napon át védelmezte az esőtől – érzékletesen jelenítik meg a IX – XIII. század között Sziámban (ma Thaiföld) és Kambodzsában készült min-khmer Buddha ábrázolásokon.

A női nágák a hagyomány szerint feltűnő szépségű kígyóhercegnők. Az északkelet-indiai Manipur dinasztiában, a dél-indiai Pallavák és Funan uralkodó családja (a régi Indokínában) egy ember és egy nága frigyére vezették vissza a családfájukat. Ez nem lehetetlen, mert házasodhatnak emberekkel. 

A művészetben a nágák állatalakban kobraként, csuklyával jelennek meg. Fejeik száma egytől hétig terjedhet, vagy akár ennél is több lehet. Emberi alakjukban fejük fölé sokfejű kígyópalást borul. Félig emberi lényekként testük alsó, köldök alatti része kígyóként tekeredik, fejük fölé pedig a kobra csuklyája magasodik. Gyakran láthatók hódoló testtartásban, amint a főistenek vagy hősök valamelyike csodás tettet hajt végre a szemük láttára. Szóval a nágák valamilyen nagy tett szemtanúi. 

A nágák igen nagyhatalmúak, egyedül a garuda madártól félnek. Habár ezek a lények szeszélyesek, dühösen veszélyesek is!, de nagylelkűek, ha tisztelik őket. Ezt nem árt észben tartani. Egyes népek nága szobrokat tesznek fák alá, ahol vadon hagyják nőni a növényzetet, így biztosítva búvóhelyet a kígyóknak.

A hindu mondakörre kitérve, a három legismertebb nága: Ananta Sésa, aki a hindu teremtésmítoszban a földet tartja és a világóceánban alvó Visnu-Nárájana ágyául szolgál; Vászuki, akit a világóceán megköpülésekor a köpülőt forgató kötélként használtak; és Taksaka, a kígyók királya. A modern hinduizmusban a kígyók születését srávana hónapban (júl. – aug.) nága-panycsamí napján ünneplik. 

Hát, ez lenne a három legnevezetesebb nága. Ananta Sésa szintén a nágák királya, akárcsak Taksaka. Anantának nevezik, ami azt jelenti, hogy „örökkévaló”. Sok ezer csuklyája van. Visnut gyakran láthatjuk, ahogyan Sésa mellkasára dőlve pihen. Sésa az anyagi világon túli Okozati-óceánban lakik, és Visnut azzal szolgálja, hogy tekervényei által kényelmes „kígyóágyat” képez számára. Erre lepihenve Visnu megteremti az univerzumokat, beindítva ezzel a teremtés bonyolult folyamatát. Sésa ez idő alatt sok száz fejének csuklyájával védőernyőt alkot Visnu feje fölött. Bordó királyi ruhát visel, és gyöngysor díszíti. Egy drágaköves palotában, Mani Mandapában lakik. Szankarsannak és Anantadévának is nevezik. Mivel valójában az Úr Visnu kiterjedése, úgy tekintik, hogy nem különbözik magától Visnutól. Ananta Sésa fő feladata az, hogy elpusztítsa ezt az anyagi teremtést. Amikor eljön a pusztulás ideje, Ananta Sésa két szemöldöke közül megjelenik a háromszemű Siva, aki háromágú szigonyt tart a kezében. Siva ezután tizenegy Rudra (üvöltő) formában nyilvánul meg, amelyek együtt pusztítják el az egész univerzumot. 

A nágák titokzatosabb, vadon élő képviselői egy fokkal talán agresszívebbek. A vad nága törzsek erdős, mocsaras területeken élnek. Nem kedvelik a többi fajt és a körülöttük élők sem kedvelik őket. Általában többnapi járóföldre nem található másik település egy nága falu környékén. A jó szomszédság nem jellemző. A vad nágák bizalmatlanok más fajok képviselőivel, és azok is jól teszik, ha gyanakvóak egy ilyen törzs területén áthaladva. A bizalmatlanságnak mind a nágák, mind a többi faj szemszögéből jó oka van. Kétségtelen, hogy egyes nága törzsek területein gyakrabban tűnnek el utazók. Persze ezek amúgy is veszélyes területek. Lakatlanok (a nágákon kívül), de vadban gazdagok, viszont mocsarak, ingoványok teszik nehezen járhatóvá. A mendemondák azonban mással magyarázzák az utazók eltűnéseit, és a nága falvakban felhalmozott kincsekről regélnek. Néha aztán zsákmányra éhes kalandorok bosszú, vagy igazságszolgáltatás ürügyén megtámadnak egy-egy nága falut. Aztán vagy feldúlják, vagy nem. Vagy találnak kincset, vagy nem. Bárhogyan is végződjön a dolog, a kapcsolatok nehezen rendeződnek. 

A nágák bizalmatlansága a települések szerkezetén, az épületek kivitelezésében is meglátszik. Igyekszenek a számukra fontos helyeket védeni, és mások számára elérhetetlenné tenni. Természetesen kihasználják fajuk különleges képességét, hogy kígyóvá tudnak alakulni. A fontos helységek vagy épületek bejárata néha egészen szűk, csak kígyó alakban megközelíthető. 

A nágák elsősorban vadászok. Jól ismerik a területüket, az ott élő állatok szokásait, elejtésük módját. Szívesen használnak mérgeket (elsősorban a sajátjukat), de a csapdaállításnak is mesterei. Mérgük ugyan kontaktméreg, de némely törzs ismeri a módját, hogy ételben alkalmazva is hatásos maradjon. 

A nágák alakváltó képességeinek vannak persze korlátai. Az asszonyok nem képesek kígyóvá alakulni, ha várandósak, és a fiatal nágák sem képesek tudatosan átalakulni. Az alakváltás képességét öt-hat évesen sajátítják el, de néha, egy-egy sokkoló élmény hatására a kisebbek is ösztönszerűen átalakulhatnak. Ilyenkor, ha megnyugszanak, újra felveszik emberi formájukat. Általában igaz, hogy a nágáknak összpontosítaniuk kell a kígyóalak fenntartására, így esetleg, ha ebben az alakban alszanak el, vagy eszméletüket vesztik, a visszaalakulás megkezdődik. Noha áldásnak tekintik alakváltási képességüket, szívesebben időznek emberi formájukban. 

Végül itt egy történet a görög mitológiából: Ő Erekhtheusz, Athén legendás királya, Gaia gyermeke. Mint a földistennő gyermekei általában, Erekhtheusz sem emberi formával rendelkezett. A legendák szerint félig ember, félig kígyó alakja volt. Habár Gaia gyermeke volt, mégis Athéné nevelte fel saját gyermekeként, és így életre végéig védelmezője maradt. Erekhtheusz uralkodása alatt versengett Athén városáért a tengerek istene, Poszeidón és Athéné. Miután a versenyben Poszeidón sós vizű forrását hasznosságban Athéné olajfája legyőzte Erekhtheusz védelmezője egyben a város védője is lett. Azonban a nagy versenyről megemlékező templomot Erekhtheionnak nevezték el, mivel Erekhtheusz palotája az Akropoliszon állt, és így vált a szentélyek és templomok helyévé a város hegye. Ezt Athéné nem vette zokon, ám Poszeidón, mivel a versenyt is elvesztette, végleg haragra gerjedt, és háromágú szigonyával lecsapott Athén királyára és megölte. Szomorú vég. De legalább jó uralkodó volt. Nem tudni, Erekhtheusz nága volt-e vagy sem, de félig kígyó testben élt. 

A Kanas tó szörnyetege!?

„Láttuk a tó-szörnyeteget” – kiáltottak fel a Xinjiang Ujgur Autonóm Terület Kanas tavánál a kiránduló pekingi turisták. Hamarosan mindenfelé híre ment, hogy mi történt a neves tónál.

 A történet 2005-ben június 7-én délután, körülbelül 19 óra 50 perckor a Kanas tónál történt. Hét kiránduló pekingi turista hajókázott a szép és különleges Kanas tavon, a víz békés és nyugodt volt. A turisták nyugodtan fényképezték a látványt, amikor hirtelen észrevették, hogy a hajótól körülbelül kétszáz méterre egy hatalmas hullám „nőtt ki” a tóból. Két ismeretlen fekete óriás emelkedett ki a vízből, és gyorsan elkezdtek úszni keleti irányba, majd körülbelül két perc elteltével eltűntek a tóban.  

A hét pekingi szemtanú szerint a fekete szörny hossza körülbelül tíz méter volt, feltűnését és tündöklését folyamatosan rögzítették. Jelenleg Burkin járásban tanácskoznak arról, hogyan másolják le a pekingi turisták felvételét. Azonban a felvételek megtekintése után újabb bizonyítékokra lesz szükség. 

A Kanas tó térsége igazán különleges. Egyszer egy Jin Gang nevű munkás ellenőrző körutat tett a tó menti erdőben. Amikor kilépett a sűrűből, hirtelen meglátott valamit a parttól 4-500 méterre. Első pillantása kétszer akkorának tűnt, mint a hajója. A furcsa jelenség „teste” fekete volt és igen lassan úszott. Két év elteltével ez az ember ismét látta a szörnyet. Jin Gang elmesélte a történteket egy öregnek, aki azonban erélyesen elítélte Jin Gangot. Úgy tűnt, hogy az öreg ismeri a szörnyet, de azt követelte Jin Gangtól, hogy ne árulja el a titkot senkinek. Az öreg egy különleges csoporthoz tartozik, őket tuwa embernek nevezik és szerintük ők a mongol Kinkis unokái. Az ottani öregek szerint a tóban él egy szörny, amelyet tó szentjének tartanak.

Tong Bao Ming egy hajós volt a Kanas tavon. Egy napon békésen hajózott, amikor váratlanul hullám csapott keresztül csónakján. Csodálkozva bámulta a fekete szörnyet, amely felbukkant, aztán gyorsan el is tűnt. 

A legenda szerint a múlt évszázad nyolcvanas éveiben két bátor vadász elhatározta, hogy elfogja a szörnyet. Ők azonban eltűntek.  

Huang Ren Xin a Xinjiangi Egyetem professzora a szakértők egyike, aki legkorábban figyelt fel a furcsa lényre. A professzor úgy véli, hogy az emberek tévesen ítélték meg, esetleg egy természeti jelenséget véltek a Kanas szörnyének. Ha a szemtanúk tényleg láttak valamit, az nagy valószínűséggel egy óriási hal lehetett. Ebben az esetben olyan halról lehet szó, amit még nem ismer az emberiség. 

Yuan Guo Ying a Xingjiangi Környezetvédelmi Kutatóintézet szakértője Xingjiang régi élővilág tanulmányozta, de nem vette észre, hogy Kanas tónál dinoszaurusz életkora mindössze kétszázezer éves, holott a dinoszauruszok hatvanmillió évvel ezelőtt kihaltak. A szakértő szerint nem zárható ki, hogy egy régről maradt óriási állat él a Kanas tóban. 

1980-ban létrejött néhány tudományos kutatóintézetből álló kutatócsoport. A kutatás során egy híres tudós titokzatos körülmények között eltűnt a tónál. A szörny megtalálása érdekében a csoport tagjai több mint száz méteres hálót húztak ki a tó felszínén, ám a második nap reggelén a háló eltűnt. Hiába keresték, nem találták meg. Három nappal később, végül megtalálták a hálót, de kétszáz kilométerrel arrébb, közepén egy nagy lyukkal. Ezt vajon a szörny csinálta? Nem tudni. Három hónapos kutatás során sem sikerültek megtalálni a lényt.

  

1985-ben a Kanas térségében egy természetvédelmi területet hoztak létre, és jelentős tudományos kutatásba kezdtek Huang Ren Xin és Yuan Guo Ying vezetésével. Egy reggel, a csoport egyik tagja, Xiang Lihe professzor meglátta, hogy a tavon nagy hullám keletkezik, amely alatt egy óriási vörös hal úszik, ami gyorsan eltűnt. Xiang professzor szerint a hal legalább tíz méter hosszú volt. Miután Xiang professzor visszatért a táborba, elmondta, hogy mit látott. A csoport tagjai felmásztak a közeli magas hegyre, és onnan kezdték vizsgálni a tavat. Ekkor néhány tucat vörös pontot fedeztek fel a tóban, amiről fényképet is készítettek. 

Távcsővel nézve a vörös pontokat, óriási halak körvonalai rajzolódtak ki. A fotók elemzése során észrevették, hogy a vörös pontok nagyjából kétharmad olyan hosszú vonalat képeznek, mint a parton lévő fák, amelyek tizenöt méter magasak. Így úgy becsülték, hogy a tóban lévő óriási hal mérete, akár tíz méter hosszú is lehet. A szakértők azonban úgy vélték, hogy a víz fénytörése miatt nem lehet pontos mérést csinálni, sokkal jobb lenne, ha befognának egyet a halak közül. Így a csoport tagjai készítettek egy óriás pecabotot, és csaliként bárányhúst akasztottak rá. A bot 2,8 méter hosszú volt. Sok hal úszott a horoghoz, de egyetlen sem harapott a csalira. Később látták, hogy egy hatalmas hal is megközelítette a pecabotot, amely körülbelül háromszor akkora volt – vagyis közel 9 méter –, mint a többi állat.  

A szakértők kikérdezték a szemtanúkat, akik látni vélték a hatalmas állatot. 2003. szeptember 27-én, délután körülbelül 7 órakor Sai Like és kollégája kihajóztak a tóra, amikor észrevették, hogy valami nagy hullámot ver. Hamarosan egy óriási, fekete „valami" ugrott ki a vízből, majdnem húsz méter magasba emelkedve. Ez újraindította a régi vitát. Az emberek nem tudják, hogy milyen állat lehetett ez, azt viszont tanúsították, hogy a Kanas tóban valóban van egy óriási lény. Bár néhány tíz éven keresztül senki sem látta, ismét előkerült. 

Évezredekkel korábban született egy legenda a Kanas tóról, pontosabban a szörnyről. Valamikor egy pásztor néhány lóval a Kanas tó mellé utazott. A nap sütött, a pásztor a parton elaludt. Amikor felébredt, rémülten látta, hogy eltűntek a lovak. A parton csak patanyomok voltak, és a tó vize vörössé vált. A pásztor ijedten szaladt haza.  

A tuwa nevű törzs, a Kanas tó mellett lakik évezredek óta nemzedékről nemzedékre, de sohasem halászik, úszik vagy hajózik. Őseik azt tanították nekik, hogy a tóban egy szörny él, s ha előtűnik, katasztrófa lesz. Régen a tuwa emberek elődjei, kétszer is megpróbálták kifogni a szörnyet a tóból, de egyik akció sem sikerült, mert a furcsa szerzet erősebb volt húsz marhánál, tönkretett öt hajót és felszaggatott több mint tíz marhabőrből készült hálót. Ezt követően a tuwa emberek nem utaztak soha a tó mellé legeltetni és halászni.

Réges régen itt élnek?

Mi ez? Ki volt ő? Egy őskorból visszamaradt idegen túlélő, aki csészealjával balesetet szenvedett? Egy szerencsétlen időutazó a jövőből? Kereskedő egy párhuzamos univerzumban? Egy eddig felfedezetlen faj? Vagy egyszerűen egy deformálódott emberi lény? Senki sem tudja a választ, de nem is ez a lényeg. A Sealand koponya talán képes arra, hogy megváltoztassa mai világnézetünket. 

2007 júliusában Olstykke-ban, Dániában fedezték fel az érdekes leletet, de nem került fel az újságok címlapjára, és nem is foglalkoztak vele egészen 2010-ig. 2008-ban megvizsgálták a koponyát, és arra a következtetésre jutottak, hogy bár egyértelműen emlősé lehetett, bizonyos funkciók miatt semmiképpen nem tartozhat az állatok rendszerébe. 

A koponya, egy régi vízcső cseréje során került felszínre. A közelben lévő árok nem volt teljesen feltöltődve, a megtaláló így vette észre benne a humanoid formájú leletet. Első ránézésre azt hitte, hogy valamiféle lócsont lehet, ugyanis a csövek egy olyan háznál voltak, ahol valamikor mészáros lakott, és a kert földje azóta is hasonló csontokat rejtett. Ezt követően feltárták a területet, hátha találnak a lényhez kapcsolható egyéb leleteket, de csak beazonosítható állati csontokat, kőbaltákat és a neolitikum időszakára tehető eszközöket találtak.  

A tény, hogy neolitikus időszakból származó tárgyak között volt a koponya, még nem árulta el a lelet pontos korát. A Carbon 14 vizsgálat végül kiderítette, hogy a teremtmény Kr.e. 1200-1280 táján élhetett. Ám a koponyát az öreg csövek felett találták meg, ami arra enged következtetni, hogy 1900 után lett eltemetve. A lény csontváza ugyan nem lett meg soha, de a tudósok arra a megállapításra jutottak a koponya állapotából, hogy csak pár évtizedig takarta a föld.  

Erős a gyanú, hogy valaki magánál tartotta hosszú ideig, hogy eltitkolja a különleges leletet, majd később tudatosan elásta. Érdemes megjegyezni, hogy nem sokkal korábban a környező falvak és Olstykke lakossága egyaránt állította, hogy a Pegazus Fénye Rend egy helyi tagja különböző tárgyakat: természetfeletti fényt árasztó eszközöket, törhetetlen fémeket és kerámiákat őrzött, valamint egy titokzatos koponyát. A koponya állítólag a Balkánról származott, és mielőtt Dániába került, megjárta Párizst és Münchent is.  

Ha ez a történet igaz, akkor könnyen lehetséges, hogy kerülnek még elő idegen tárgyak a kutatások során. Valószínű, hogy a Pegazus Fénye Rend birtokában még vannak hasonló eszközök, melyekről tudnak információkat szolgáltatni. Magáról a Rendről nem sokat lehet tudni, de az biztos, hogy 1350 körül alapították, és tagjai között több befolyásos költő, író volt az évszázadok alatt: Giovanni Boccaccio, William Shakespeare, René Descartes, Thomas Jefferson, Edward Bulwer-Lytton, Ambrose Bierce, Karin Boye, HG Wells, Julio Cortázar, Joseph Heller, Octavia Butler, Aleksandr Solzjenitsyn és Ahmed Al-bagdadi. 

A Rendet arra állíthatták fel, hogy az idegen műtárgyakat és tudást megőrizze. Tagjai kizárólag költők és írók voltak, de elnevezésük valószínűleg arra utal, hogy egy vagy több vendég érkezett a Pegazus csillagképből, akik egy ideig köztünk éltek, és megosztották a tagokkal hatalmas tudásukat és ismereteiket. A Rend titokzatoskodása arra utalhat, hogy az emberiség még nem kész befogadni a pegazusok tudását. 

A Sealand koponya kb. másfélszer nagyobb, mint egy férfi homo sapiens koponyája. Különösen óriási szemüregei növelik meg méretét. A lelet simasága arra enged következtetni, hogy a lény hideg éghajlathoz szokott, nagy szemei pedig éjszakai, sötét életformához alkalmazkodtak. Élhetett a föld alatt, egy távoli bolygón, egy halovány csillagon vagy egy vörös törpén (kistömegű csillag).

Relytéjes állat

Marylandben rejtélyes állat tűnt fel, mely lázban tartja az Egyesült Államokat.

A Local6 beszámolója szerint Maryland államban ismét felbukkant egy négylábú, szőrös és a szakértők előtt is ismeretlen állat, amelyet sikerült lencsevégre kapni. A leginkább kutyára vagy hiénára hasonlító emlős egy farm közelében kóborolt, majd felfigyelve az emberek jelenlétére, eliszkolt.

"Fogalmam sincs mi volt az. Olyan volt, mintha A gyűrűk urából lépett volna ki" - mondta Lisa Mathis, az egyik szemtanú.

"Elsőre egy olyan vörös rókának tűnik, amelyre rászáradt a sár. Egy DNS-vizsgálat szükséges az állat mivoltának megállapításához" - mondta Paul Peditto, a természetvédelmi hivatal munkatársa.

Felhasznált forrás: www.blikk.hu

Már Megint Titkolóznak??...

Az angol nyelvű CN információi szerint, űrlényekre hasonlító csontvázakat találtak egy olasz könyvtár alatt. Az érdekes koponyák a többszázéves alagsor padlózata alól kerültek elő. A könyvtár alagsora egy nagy felújításon esett át, amely már több száz évet megért, s amely olyan poros padlót rejtett, melyet már több, mint ötszáz éve nem taposott ember. A rejtély félelmetes és egyre misztikusabb.

A képen az egyik felújítást végző munkás látható, amint egy földönkívüli koponyát tart a kezében, amit a századok őriztek meg a feledés homályából. Az olasz rendőrség az összes könyvtárba vezető bejáratot lezárta. Még a Vatikán szóvivője is kifejezte a leletek miatti félelmét és aggodalmát.

A leletek alapján rekonstruált lény képe pontosan úgy néz ki, mint egy ufonauta. Sajtóforrások szerint egyes világbiztonsági szervezetek nyomására az olasz kormányzat példa nélküli elnémítási kampányt indított el.